Illyés Gyula: Hetvenhét magyar népmese ## A kis gömböc Volt egyszer a világon, még az Óperenciás-tengeren is túl, egy szegény ember meg egy szegény asszony. Volt nekik három lányuk meg egy kis malacuk. Mikor a malacot már jól meghizlalták, vagy ahogy mondták, annyira, hogy kétujjnyi zsír volt a hátán, megölték. A húsát felrakták a füstre, a gömböcöt pedig felkötötték a padláson a legelső gerendára, a szelemenre. Ötőjüknek csak annyi volt a kis malac húsa, mint egy eperszem. Már az orja, nyúlja, feje mind elfogyott. Egyszer a szegény asszony ráéhezett a gömböcre, azt mondja hát a legöregebb lányának: - Eredj csak fel, lányom, a padlásra, akaszd le a szelemen gerendáról azt a kis gömböcöt, főzzük meg. Felmegy hát a lány a padlásra; amint a szelemenről le akarja vágni a gömböcöt, csak azt mondja az neki: - Hamm, mindjárt bekaplak - S nem tréfált, hanem igazán bekapta. Lesték, várták odalenn a lányt a gömböccel, hogy jön-e végre. De biza nem haladt. Azt mondja hát az asszony a középső lányának: - Eredj csak fel, lányom, a nénéd után, mondjad neki, hogy hozza azt a kis gömböcöt. Felmegy hát a másik lány is, szétnéz a padláson, de nem látja sehol nénjét. Azzal odamegy a kémény mellé, s le akarja vágni a kis gömböcöt, de az azt mondja neki: - Már a nénéd lenyeltem, hamm, téged is bekaplak! Azzal szépen bekapta. Odalenn csak lesi, csak várja a szegény asszony a lányokat. Mikor aztán megsokallta a várakozást, azt mondja a legkisebb lányának: - Eredj csak fel, lányom, hidd le már a nénéidet; azok az isten nélkül valók bizonyosan az aszalt meggyet szemelgetik. Amint felmegy a kislány a padlásra, azt mondja neki a kis gömböc: - Már két nénéd elnyeltem, hamm, téged is bekaplak! S bekapta azt is. Az asszony már nem tudta mire vélni, hogy hol maradnak azok a lányok oly soká. Felment hát a nyújtófával, hogy majd lehívja őket, de úgy, hogy nem köszönik meg, mert elhányja a hátukon a bőrt. Amint felment, azt mondja neki a kis gömböc: - Három lányod már bekaptam, hamm, téged is bekaplak! Azzal úgy bekapta, hogy még a kisujja se látszott ki. Aztán a gazda, a szegény ember is, mikor már elunta várni a lányait meg a feleségét, felment a padlásra. Amint odamegy a kémény mellé; azt mondja neki a kis gömböc: - Három lányod, feleséged már bekaptam, hamm, téged is bekaplak! És nem teketóriázott sokat, hanem ízibe bekapta; de a rossz kócmadzag már nem bírt meg öt embert, hanem elszakadt, a kis gömböc pedig leesett; azután, hogy feltápászkodott, elkezdett gurulni, s gurult, gurult a garádicson a földre. Amint a kiskapun kigurult, kinn az utcán előtalált egy csoport kaszáló embert, s azt az egész csoportot is mind egy szálig bekapta. Azzal gurult, gurult tovább. Az országúton előtalált egy regemen katonát. Azokat is minden bagázsitól együtt bekapta. Megint gurult tovább. Nem messzire onnan, az árokparton egy kis kanászgyerek legel tette a csürhét. A disznók szerteszéjjel cserkésztek, a kis kanászgyerek pedig ott ült az árokparton, s a bécsi bicskájával kenyeret, szalonnát evett. Odamegy a kis gömböc a kis kanászgyerekhez is, s azt mondja neki: - Már három lányt apjostól-anyjostól, meg egy csoport kaszás ember egy regement katonával együtt bekaptam, hamm, téged is bekaplak! Hanem amint be akarta kapni, a bécsi bicska megakadt a kis gömböc szájában, az aztán kihasította. Csak úgy özönlött ki belőle a sok katonaság meg a sok ember. Azután ment mindenki a maga dolgára; a kis gömböcöt pedig otthagyták az árokparton kirepedve. Ha a kis gömböcöt a kis kanász bécsi bicskája ki nem hasította volna, az én kis mesém is tovább tartott volna! ## Kacor király Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegyasszony s annak egy macskája. Nagy macska volt már, de éppen olyan nyalánk volt, mintha kis macska lett volna. Egy reggel is mind felnyalta a lábasból a tejet. Megharagudott az özvegyasszony, jól megverte, s elkergette a háztól. A macska elbujdosott a falu végére, s ott nagy szomorúan leült a híd mellé. A híd végén ült egy róka is, lógatta a lompos farkát. Meglátja azt a macska, neki-nekifutott, s játszadozni kezd a róka farkával. A róka megijed, felugrik, megfordul. A macska is megijed, hátrál, s felborzolja magát. Így nézték egymást egy darabig. A róka sohasem látott macskát, a macska sohasem látott rókát. Mindegyik félt, de egyik sem tudta, mit csináljon. Végtére a róka szólalt meg: - Ugyan, ha meg nem sérteném, nem mondaná meg az úr, hogy miféle nemzetség? - Én vagyok a Kacor király! - Kacor király? Soha hírét nem hallottam! - Bizony pedig hallhattad volna. Minden állatot meg tudok regulázni, olyan nagy a hatalmam. Megszeppent a róka, s nagy alázatosan kérte a macskát, hogy legyen vendége egy kis csirkehúsra. Minthogy már délfelé járt az idő, s a macska nagyon ehetnék volt, nem várt két meghívást. Elindultak hát a róka barlangjába. A macska hamar beletalálta magát a nagy uraságba, s örvendett, hogy a róka olyan tisztelettel szolgálja, mintha valóságos király volna. Urasan is viselkedett, keveset szólott és sokat evett, ebéd után álomra dőlt, s azt parancsolta a rókának, ügyeljen, hogy senki se háborgassa, amíg alszik. A róka kiállott a barlang szájához strázsálni. Hát éppen akkor ment el ott a kis nyúl. - Hallod-e, te kis nyúl, itt ne járj, mert az én uram, a Kacor király alszik; ha kijön, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma! Megijedt a kis nyúl, szép lassan elkotródott, s egy tisztáson lekuporodva azon gondolkozott: "Ki lehet az a Kacor király? Soha hírét sem hallottam." Arra bódorgott egy medve is. Kérdi tőle a nyúl: hova megyen? - Járok egyet, mert nagyon unatkozom. - Jaj, erre ne járj, mert a róka azt mondja, hogy az ő ura, a Kacor király alszik, s ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj! Minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma! - Kacor király? Soha hírét sem hallottam! Már csak azért is arra megyek, legalább meglátom, milyen az a Kacor király. - El is indult a medve a róka barlangja felé. - Hallod-e, te medve - kiált rá a strázsa. - Itt ne járj, mert az én uram, a Kacor király alszik, ha kijő, nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma! Erre a medvének inába szállt a bátorsága, szó nélkül megfordult, és visszatért a kis nyúlhoz. Ott találta a kis nyúllal a farkast és a varjút is; panaszolták, hogy ők is éppen úgy jártak. - Ki lehet az a Kacor király? Soha hírét sem hallottuk! - mondták mindnyájan, s mind azon tanakodtak, mit csináljanak, hogy megláthassák. Abban állapodtak meg, hogy meghívják ebédre a rókával együtt. Mindjárt el is küldték a varjút, meghívni a vendégeket. Mikor a róka meglátta a varjút, nagy méreggel kifutott, s összeszidta, hogy megint alkalmat­lankodik. - Eltakarodj innen! Nem megmondtam már? Az én uram a Kacor király; ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma! - Tudom, nagyon jól tudom; nem is a magam jószántából jöttem ide, hanem a medve, a farkas és a nyúl küldött, hogy meghívjalak benneteket hozzájuk ebédre. - Az már más! Várj egy kicsit. Ezzel bement a róka megjelenteni a dolgot a Kacor királynak. Kisvártatva ki is jött, tudtára adta a varjúnak, hogy a király szívesen fogadta a meghívást, elmennek az ebédre, csak tudják, hova. - Eljövök én holnap értetek, s elvezetlek! A jó hírre a medve, a farkas és a nyúl ugyancsak felütötte a lacikonyháját. A kis nyulat megtették szakácsnak, mert kurta farka van, s így nem könnyen égeti meg magát. A medve fát és vadakat hordott a konyhára. A farkas asztalt terített, és pecsenyét forgatott. Mikor kész volt már az ebéd, a varjú elindult a vendégekért. Egyik fáról a másikra szállott, de nem mert leszállani, hanem csak a fán maradt, s onnan szólítgatta a rókát. - Várj egy kicsit, mindjárt készen leszünk - mondta a róka -, csak még a bajszát pödri ki az én felséges uram. S csakugyan, végre kijött a Kacor király is. Lassan s nagy méltósággal lépdelt elöl, de a varjút szemmel tartotta, mert félt tőle. A varjú is szepegett, csak fél szemmel mert reátekinteni, egyik fáról a másikra szökdécselt, úgy vezette őket. A medve, a farkas és a nyúl nagy várakozásban volt, mind azt mondották: vajon milyen lehet az a Kacor király? Ki-kinéztek az útra, ahonnan a vendégeket várták. - Ott jön, ott jön! Jaj istenem, merre fussak! - kiáltotta a kis nyúl, s ijedtében nekifutott a tűznek. Megpörkölte magát, s ettől olyan bátor lett, hogy fordultában belekapott a farkas képébe, jól végigkarmolta. A farkas azt hitte, hogy ezt csak a medve tehette véle, s ezért jól képen teremtette a medvét. A medve a kis nyúlnak akarta továbbadni az ütést, de a Kacor királyt találta el, aki épp akkor ért oda. Mikor látta, hogy a fenséges Kacor királyt ütötte meg, úgy megrémült, hogy nyaka közé szedte a lábát. A Kacor király meg attól ijedt meg, hogy így nyakon teremtették. Uzsgyi hát, ő is futóra! Elröppent ijedtében a varjú is. Még most is mennek, ha meg nem álltak. ## A kakas és a pipe Volt az erdő kellős közepén egy kakas meg egy pipe. Meghalt a gazdájuk, nem volt mit enni nekik. Megéheztek. Találtak aztán egy szem vadkörtét, de a vadkörte nagyobb volt, mint a pipe gégéje. Hát azt mondja a pipe: - Menj gyorsan, kakaskám, hozzál egy kis vizet, mert megfúlok. Szalad a kakaska a kúthoz. - Jaj, édes kutam, adjál vizet, vizet viszem kispipémnek, mert megfúl a vadkörtétől. - Nem adok vizet - mondja a kút -, míg nem hozol koszorút egy szép lánytól. Elment aztán a kakaska a szép lányhoz. - Szép lány, adjál koszorút. - Nem kapsz - mondja a szép lány -, amíg nem hozol tejecskét a tehéntől. Elment a kakaska a tehénhez is. - Tehén, adjál tejecskét, tejecskét viszem a szép lányhoz, szép lány készít koszorút, koszorút viszem a kúthoz, kút ád vizet, vizet viszem pipémnek, mert megfúl a vadkörtétől. - Addig nem adok tejecskét a szép lánynak - mondja a tehén -, míg nem hozol szénát a rétről. Elment a kakaska a réthez. - Rét, adjál szénát, szénát viszem tehénnek, tehén ád tejecskét, tejecskét viszem szép lányhoz, szép lány készít koszorút, koszorút viszem kúthoz kút ád vizet, vizet viszem kispipémnek, mert megfúl a vadkörtétől. - Addig nem adok szénát - mondja a rét -, ameddig a boltba nem mégy kaszáért. Elment a kakaska a boltba: - Bolt, adjál kaszát, kaszát viszem a rétnek, rét ád szénát, szénát viszem tehénnek, tehén ád tejecskét, tejecskét viszem szép lányhoz, szép lány készít koszorút, koszorút viszem kúthoz, kút ád vizet, vizet viszem pipémnek, mert megfúl a vadkörtétől. - Addig nem adok kaszát - mondja a bolt -, ameddig nem hozol pénzt. Akkor szegény kakaska elbúsulta magát, ment gyorsan a szemétdombra kaparászni, ott lelt egy krajcárt, azt elvitte a bolthoz, akkor aztán kapott kaszát, elment a réthez, rét adta a szénát, tette a tehénke elé, tehénke adott tejecskét, vitte a tejecskét a lányhoz, szép lány készít koszorút, koszorút vitte a kúthoz, kút adott vizet, vizet egyenest vitte pipének, épp jókor, mert szegény pipe majdnem utolsót tátogott nagy fuldoklásában. De így gyorsan lenyelte a vizet, a víz levitte a körtét, a körte utat adott a levegőnek, s így a levegőhöz jutott pipe ma is él, ha meg nem halt! ## A kiskondás Hol volt, hol nem volt, volt az Óperenciás-tengeren túl, az üveghegyeken innen, volt egyszer egy szegényasszony. Volt annak egy fia. Malacot őrzött volna, ha őrzötte volna, mert csak kárt csinált mindenütt. Nem tudták hasznát venni, nem vált be kondásnak sem. Hiába próbált vele az anyja akármit, mindegy volt annak. Hát ez a teddlenerontsd kondásgyerek meghallotta egyszer, hogy a király annak adja a lányát; aki úgy el tud bújni, hogy az ő lánya nem találja meg. - No, kiskondás! - mondta magában - most mutasd meg, ki szült! Sokat nyerhetsz egy kis ügyességgel! Fel is szedelőzködött, kért egy tarisznya hamubasült pogácsát, nyakába kanyarította a cifra szűrét, avval elindult. Ment, ment, mendegélt, árkon-bokron, hegyen-völgyön keresztül, hol erdőben, hol sík földön. A pogácsa is fogytán volt már, de csak nem talált még a király kastélyára. Megy megint egy álló hétig, már az utolsó pogácsát is megette, de még semmit sem lát. Szomjas is volt már, olyan volt a nyelve a nagy szárazságtól, mint a felvert galuska. - Mit csináljak már? Éhen vesszek? Ha ezt tudom, el se indultam volna. Ahogy megy, nagy sokára talál egy kutat. A vályúján ült két fehér galamb. Odamegy. - No, két fehér galamb! Én most titeket megeszlek, mert majd meghalok éhen! Azt mondja a két fehér galamb: - Ne egyél meg, kiskondás! Inkább húzzál nekünk egy veder vizet szomjasak vagyunk nagyon. Jótét helyébe jót várj! Úgy rimánkodott neki a két galamb, hogy nem ette meg őket. Odament a kút kávájához, húzott nekik egy vederrel, azután maga is jóllakott a jó hideg vízzel. Avval ment tovább. Hát szomjas már nem volna, de a hasa, az morgott, mint egy láncos kutya. Amint épp egy nagy pusztaságban vándorolt, talált megint valakit: egy sánta rókát. - No, sánta róka! Akármi legyek, ha téged meg nem eszlek! Könyörgött a sánta róka is, hogy ne egye meg: a kisfiának visz éppen egy kis ennivalót. - Jótét helyébe jót várj, kiskondás! Majd segíthetek én még terajtad! A kiskondásnak már dülledt a szeme a nagy éhségtől, de nem bántotta. Gondolta, hogy majd visszafizeti az még az ő jóságát! Csetlik-botlik tovább a kiskondás. Szántáson, vetésen, tarlón, parlagon vitt az útja. Össze­kotorászta már az utolsó morzsát a tarisznyából, azt is megette. De mi volt az annak az éhes hasnak! Jobbra dőlt, balra dőlt, már azt hitte, sohasem ér oda, ahová akar. Utjában akkor messziről meglátott egy nagy tavat. Ő bizony megnézi hátha lesz ott valaki, valami. Lemegy a partjára, hát ott látja, hogy a víz szélében vergődik egy kis hal. Odakap nagy mohón, felveszi a vízből a kis halat. De az azt mondja neki: - Ne egyél meg, kiskondás, megszolgálhatom én még a te jóságodat! Nézte a halat sokáig a kiskondás; szép volt nagyon, a pénze csak úgy ragyogott, csillogott, ahogy rásütött a nap. Megsajnálta, és visszatette a vízbe. Huncut dolog az éhség, nyomon követi az embert. A kiskondás bánta már, hogy útra kelt. De már mindegy. Ha ég-föld összeszakad is, már nem fordul vissza. Ment, ment tovább. Hát megint talál egy kutat vályúval, a vályún két fehér galambot: - No, már nem tesztek bolonddá! Nem nézek már se istent, se embert megeszlek benneteket! Rimánkodott a két fehér galamb, hogy csak most az egyszer ne egye meg őket, majd megszol­gálják még a jóságát. - Ugyan, ugyan, csak ki akartok rajtam fogni. Én meg, mint a bolond hallgatok rátok! De azt bezzeg nem látjátok, hogy már felfordulok éhen! Meg akarta fogni a galambokat, de azok rimánkodtak, esedeztek neki. Utoljára aztán mégsem bántotta őket. Húzott nekik egy vödör vizet, nyelt ő is egy nagyot a vederből, avval továbbment. De már igazán azt hitte, hogy nem ér oda. Ebbe az éhségbe el kell pusztulni! Már maga sem tudta, mióta, csak azt tudta, hogy nagyon régen úton van már. Beletörődött a sorsába, most már káreszkuresz, ahogy lesz, úgy lesz. Nagy sokára mégis elért a kastélyhoz. A kapuban ott állt a király. A kiskondás illendően odaköszönt neki, s a király el is fogadta: - Hát hol jársz erre, te kiskondás, ahol még a madár se jár? Mi keresnivalód van itt? Elsorolja aztán a kiskondás, mivégről jár ő erre. Bizony nagyon is ide igyekezett, merthogy azt hallotta, hogy a király annak adja a lányát, aki el tud bújni előle. Megpróbálkozik ő is, hátha lenne valami sikere a vállalkozásának. - Jól van, fiam, jól van! - mondta a király. - De látod-e, itt van kilencvenkilenc emberfej a karón. Te leszel a századik, ha nem tudsz elbújni. A kiskondásba nem szakadt bele a madzag, csak azt mondta: - Majd lesz valahogy! Bementek a házba. A kiskondás először is azzal állt elő, hogy bizony ő már nagyon éhes, vessenek neki egy kis maradékot. Adtak neki annyit, amennyi belefért. Másnap, ahogy felkelt, megy be hozzá a király, hogy bújjék már el, míg a lánya föl nem kel, mert ha fölkelt, nemigen tud előle elbújni. Kászálódik a kiskondás, kászálódik, egyszer csak ott látja az első két fehér galambot. Kinyitja az ablakot, azok azt mondják: - Gyere, rögtön elviszünk! A kiskondás sem húzódott soká. Rájuk bízta magát, azok meg uzsgyi! Mentek vele, mint a szél, egyenest a nap háta mögé. Felkészült a királykisasszony is. Lement a kertbe, leszakította a legszebb rózsát, perdült egyet a sarkán, és így kiáltott: - Gyere elő, kiskondás! Ott vagy a nap háta megett! Hű, ette a méreg a kiskondást, meg félt is! De mit csináljon a nap háta mögül, és ment egyenesen a konyhába. Megvirradt a másnap. Felkel a kiskondás. Ránéz az ablakra, a sánta róka már ott ágaskodott, most az várta. Felkészült hirtelen, kinyitotta az ablakot, megy el a rókával. A róka levitte őt hétszer olyan mélyre a föld alá, amilyenre ásni lehet. Kimegy a királykisasszony a kertbe, leszakítja a legszebb rózsát, perdül egyet a sarkán. - Gyere elő, kiskondás, a föld hét mélységéből! Mit volt tenni, a kiskondás előbújt onnan is. Harmadnap a kishalhoz ment el a tóba. Az levitte a tó egyik szögletébe. Ide már nem ér el a szeme világa! Itt találjon meg! De a királykisasszony, ahogy lement a kertbe, leszakajtotta a rózsát, perdült egyet a sarkán, s mindjárt hívta a kiskondást a tó fenekéről. - Hát végem van! Az van! Már az enyém a századik karó! - mondogatta a kiskondás. - Már ha háromszor megtalált, negyedszer se tudok én úgy elbújni, hogy rám ne akadjon! Lefeküdt, hogy majd elalszik, kipiheni magát, de nem bírt ám sem aludni, sem pihenni. Csak hánykolódott, veckelődött. Másnap virradóra ott lát az ablakán két fehér galambot. Ahogy azok őt meglátták, az egyik mindjárt elszállt, a másik ott maradt. Beereszti a galambot. A galamb azt mondja neki: - Gyere sebesen! Változzál át egy szép rózsává, én is azzá változom. Úgy is lett. A kertben már délelőttre minden bimbó gyönyörűen kifeslett. Itt is, ott is szebbnél szebb virágok virítottak. Lejön a királykisasszony, keresi a legszebb rózsát, hát kettőt egyformának talál. Leszakítja mind a kettőt, és a keblére tűzi. Perdült egyet a sarkán, de már nem látta a kiskondást. Perdül még egyet, akkor sem látja! - No, apám, nem látom a kiskondást. Úgy elbújt, hogy nem találok rá! - Dehogynem, dehogynem! Perdülj még egyet a sarkadon, hátha meglátod! Perdült a lány harmadszor is, de perdülhetett volna akárhányat, úgysem találta volna meg a kiskondást. Akkor a lány kebléről az egyik rózsa galamb formájában elszállt, a másik meg a kiskondássá változott. A királylány csak nézett, hogy maga előtt látta a kiskondást. Akkor a kiskondás magához ölelte a lányt. - Szívem szép szerelme! Én a tied, te az enyém! Ásó-kapa válasszon el egymástól! Megölelték, megcsókolták egymást. A kiskondásból még hétszerte szebb legény vált. Olyanok voltak ott egymás mellett, mint a bokrétába kötött virág. Azután lagzit tartottak, boldogok lettek. A kiskondásból olyan finom ember lett, akár a párja; a lányból meg olyan dolgos, szép asszony, amilyen a kiskondásnak kellett. Még most is élnek, ha meg nem haltak. ## Együgyű Misó Egyszer volt, hol nem volt, magam sem tudom, hol, de volt valahol ezen az élő világon egy ember, akit a sok bolondoskodásáért hol együgyű Miskának, hol együgyű Misónak neveztek. Amire ugyan rá is szolgált, mert noha már felesége is volt, soha egyebet sem tett, mint sült bolondságot. Egyszer, hogy, hogy nem, két tehenet szerzett ez az együgyű Miska. Fogja is be rögtön a teheneket, s megy ki velük az erdőre, fáért. Meglát hamarosan az erdőben egy gyönyörű nagyszál cserfát. - Ezt viszem haza - mondja -, ebből bezzeg lehet majd tüzelni. Azzal a fa alá tereli a teheneket a szekérrel. Azért, hogy amint ő a fát kivágja, a fa dőljön egyenesen a szekérre. Mert minek kínlódjék az ember még avval is, hogy széthasogassa a fát, s darabonként rakosgassa a szekérre. Jól van! Vágja, vágja, végül szerencsésen ki is vágja a nagyszál fát, s a fa rá is dőlt a szekérre, mégpedig akkora zuhanással, hogy szekeret, tehenet, mindent úgy szétlapított, mint egy lepényt. Hej! Vakarja a füle tövét együgyű Miska, mit tegyen ő most?! Hát hogy üres kézzel mégse menjen haza, vette a fejszéjét meg a szekérkötő láncot a karjára, s úgy indult haza. Útközben elért egy tóhoz. Mit lát a tóban a nád között? Három vadrucát. Hogy a feleségét a két tehénért kibékítse - azt gondolta -, a fejszével agyondobja a rucákat. De a rucák elrepültek, a fejsze a vízbe csuppant, s azzal az is oda! No már most hogy vegye ki onnan? - gondolta. Csak nem megy be vízbe egy semmi fejszéért? - Ne te ne! - kurjant fel észbekapva, a homlokára ütve. Mégiscsak van itt ész! Veszi a láncot, a fejsze után hajítja. Egy dolog végett még kár volna, de a kettő már csak megérdemli hogy a vízbe menjen! Gondolta azt is, a lánc majd ráütődik a fejszére, s így megmutatja, hol kell keresni. De a lánc egyet se koppant, csak úgy a vízbe csobbant, akár a fejsze. Hát erre már nagyon méregbe jött Misó. - Most csak azért is megkoppantalak én mind a kettőtöket! - kiáltotta dühösen. Volt a zsebében húsz ezüst húszas, előkapta nagy bosszúsan, s egyiket a másik után a tóba hajigálta, hogy valamelyik csak rákoppan a fejszére. De bezzeg, hogy csak nem koppant. Aj! átkozódott szertelen méreggel Miska, csak azért is kiveszlek, te fejsze, onnan. Nagy ízibe nekivetkőzött, be a tóba! Öreg este lett, mire a keresést elunta, s meg is fázott. Hát kijött, hogy felöltözzék. Igen, csakhogy amíg ő a tóban űzte a hóbortját, a ruháját a kutyák elhordták a partról, meztelenül kellett hazamennie. Vallatóra fogta otthon azonnal a felesége. Mit tehetett mást szegény Miska, csak elbeszélte, hogy s mint járt aznap. Hát attól olyan méregbe jött az asszony, hogy előkapta a laskasirítőt, s úgy elagyabugyálta szegény Miskát, hogy elég lett volna az ütést számolni is, nemhogy tűrni. Reggelre kelve pedig az asszony feltarisznyázta s iskolába kergette az urát! Hogy talán egy kis észt tudnának verni annak abba a buta fejébe! Amint ment Miska az iskola felé, hát egyszer csak, íme, talál az úton egy nagy tarisznya pénzt! Szalad vissza azonnal nagy örvendezéssel, hogy mégiscsak szereti őt az a jó Isten, mert bezzeg hogy helyreütötte az ő tegnapi károsodását! Keresi azonközben a pénz gazdája az elveszített pénzét, s Misóval is találkozik. Kérdi tőle: - Hallja-e, nem talált erre az úton egy tarisznya pénzt? Azt mondja Miska: - De igenis találtam, épp akkor, mikor először mentem az iskolába. Dühbe jött a szegény káros, mert azt hitte, hogy csúfolódik vele Miska, s jól ellazsnakolta a hitvány Miskát. Telt-múlt megint az idő. Azt mondja egy vasárnapra kelve az asszony Miskának: - Hallja-e, apjuk, én elmegyek a templomba! Amíg haza nem jövök ügyeljen arra a szál kolbászra a lábasban meg arra a fazék káposztára, nehogy odasüljön vagy elégjen. Jó! Odaült a tűzhelyhez Miska. Forgatja a kolbászt, s csipegeti, s forgatja a káposztát, s csipegeti abból is a húst; addig vette, addig csipegette s ette a lábasból a kolbászt, fazékból a húst, amíg mind el nem csipegette; úgy jóllakott, akár egy esperes. - Aunye! - nyújtózott egyet együgyű Misó, mikor már kész volt nagy gyomrozással. - Igyunk is rá, ne csak együnk! Ment hát le a pincébe borért. Megnyitja a csapot. Hát abban a percben ott látja a kutyát is maga mellett. Mit keres ez itt?! - Ejnye, hogy a farkasok rágjanak meg! Nem viszed el a hírt a szomszédba, hogy mit csinálok, de még asszonyodnak se árulsz el! - rikkantott rá Misó. - Mit vágjak hozzád? Avval kikapta a csapot a hordóból, s azt hajította utána a kutyának. Hiszen a kutya el is futott nagy vonítva, hanem a bor is mind egy cseppig kifolyt a hordóból. - Ejnye, ejnye, hogy tettem ilyen bolondot? - vakarta a füle tövét nagy sopánkodva Misó, amint meglátta, mit csinált. Hanem hát ember téved - gondolta -, de ember is teszi jóvá! Nekilátott újra a tennivalónak, kinyitotta a szuszékfedelet, és elkezdette hordogatni abból a puliszkalisztet a pincébe, hogy behintse, beitassa vele a tócsában álló bort. Áldott szerencséjére jött hamarosan a felesége a templomból. Látja itt is, látja túl is, hogy semmi egyéb, hanem csak kárra kár a szegény asszony olyan pulykaméregbe gurult, hogy megint úgy "ellaskasirítőzte", vagyis hogy a tésztanyújtófával megint úgy helybenhagyta együgyű Misót, hogy az végül csak az ágy alatt érezte maga emberének magát. De az asszony onnan is kihúzta. És kilökte a kapun, hogy le is út, fel is út. - Miska, többet a lábad be ne tedd a házba, mert kitekerem a nyakad - kiabálta az asszony. Jól van, ha már így megesett a vásár, mit tehetett egyebet, elindult együgyű Miska világgá, szolgálatot keresni. Ment, ment, ameddig mehetett, amíg be nem keveredett egy rengeteg nagy erdőbe. Ott találkozott - kivel? Az ördöggel! Azt mondja neki az ördög: - Hol jársz itt, te ember, a mi országunkban? - Hát én biza szolgálatot keresnék, ha kapnék - mondja együgyű Misó. Az ördögnek éppen cselédre volt szüksége. Nagy íziben meg is alkudtak. Misa persze minden dolgot vállalt - mindent megtesz, mindenhez ért! Hanem alighogy az ördög házához ért Misó, kezébe nyomtak egy nagy hordót, akkorát, hogy üresen is alig vonszolta. A sok ördögfióka meg rárivallt, hogy hozza tele vízzel! Hm! - gondolta Misó - mit csináljon ő most? Hiszen üresen csak elvoncikálja hol erre, hol arra a kútig; de vízzel tele megbillenteni sem tud akkora hordót, nemhogy hazavinni képes lehetne. Hanem amíg így gyöntölődött, fontolódott Misó magában a kútnál, megunták várni otthon az ördögök. Egyet utána küldöttek. Haj, megszeppent Misó, amint az ördögöt feléje menni látta, hogy mi lesz most. Hát hogy valamit mégis csináljon, előkap egy fácskát, s ásni kezdi vele a kút mellékét. - Hát te, ember, mit csinálsz itt? - kérdi az ördög. - Mit?! - kezdi Misó. - Mit? Hát azt hiszitek, hordom én nektek hordónként a vizet?! Kiásom az egész kutat, s egyszerre hazaviszem! - Jaj, ne tedd! Jaj, azt ne tedd - kezdett rimánkodni az ördög - mert ha otthon a kút, az a sok ördögfióka mind kiissza, s azután mit iszunk? Inkább én hordom helyetted. - Ez már mondás - hagyta helyben Misó kegyes leereszkedéssel. Másnap az erdőre küldték fáért. De hogy legalább öt-hat szál fát hozzon. Megijedt Misó, hogy vigyen ő haza akkora világnagy szálfákat, mikor az ő erejéhez egy forgács is bőven elég lett volna. Törte erősen az eszét, hogy mitévő legyen. S aközben, hogy mégis valamit tegyen, elkezdette az egyik szálfát a másikhoz kötözgetni. Megunják otthon várni az ördögök. Egyet megint csak utána küldöttek. - Hát te mit csinálsz itt? - kérdi az ördög, amint meglátta Misó munkáját. - Mit-e, te? Hisz csak nem járok ki mindennap az erdőtökre fáért! Összekötöm a fákat, s egyszerre mind hazaviszem az egész erdőt! - Jaj, ne tedd, az Istenért, hisz ha otthon lesz, mind elégetjük egyszerre, s télire egy szál se maradna. Inkább én hordok helyetted, rátánként. - Jól van! - feleli Misó - hát hordjad, ebadta ördöge, ha nem lehet belőled abódi pap. Hanem otthon most már összesúgtak az ördögök, hogy miképp tegyék el láb alól valamerre Misót, mert még bajt hoz rájuk ez az átkozott fajzat. Azt határozták, hogy amíg éjjel alszik, összevagdalják. Szerencsére éppen hallgatózott Misó, hát meghallotta az ördögök határozatát is. Kérdik tőle az ördögök este, hogy hol is szokott aludni. Feleli nekik Misó: - Én csak úgy az eresz alatt, a szűrömbe takaródzva. Összenéznek az ördögök, ez kell nekünk, miénk az életed már, Misó. De együgyű Misónak is volt magához való esze. Amint megestül az idő, fogta Misó a favágótönköt, s vitte az eresz alá, szépen lefektette, a szűrével, már mintha éppen ő lett volna, beterítette. Maga pedig bebújt a szalmalikába, aludni. Éjjel aztán kilopódzkodtak az ördögök. Összeaprították úgy az ördögök a favágótönköt az éjjeli sötétben, hogy egy porcikája sem maradt sértetlen. - Na, ez ugyancsak erős volt - mondták az ördögök, amint megvolt a nagy csata. Reggel Misó szépen előjött, vette a dirib-darabra vagdalt szűrét a vállára. Így ment bé az ördöghadhoz, szerencsés jó reggelt köszöntve nekik. - Te vagy, Miska te? Hát - hát hogy aludtál az éjjel? - kérdik az ördögök nagy megrökö­nyödve, amint elevenen maguk előtt látták. - Hát hogy - mondja Misó -, a bolhák szinte megettek. Éktelen sok a bolha, nem is fekszem én többet oda! Na hiszen, kerekedett is ijedtség az ördögfamíliában! Hogyisne, amint azt hallották, hogy az ő fejszecsapásaik csupán bolhacsípésszámba mentek Misónál! Egynek sem volt többet istenes igyekezete, hogy új próbára tegye Misót, hanem nagy ízibe teletöltöttek egy feneketlen nagy zsákot arannyal, hogy tüstént vegye, vigye, s pusztuljon a szemük elől, amerre a két látó szemével mehet. Mondja nekik nyugodtan együgyű Misó: - De már olyan bolondot nem teszek, hogy én vigyem! Ha azt akarjátok, hogy idő előtt elmenjek, hozzátok haza nekem, különben itt ülök a nyakatokon, míg az időm ki nem telik. De hiszen az ördögök inkább hazavitték neki a zsák aranyat, csak éppen hogy menjen már tőlük. Misó akkor már otthon volt, megbékélt a feleségével. A házánál éppen be volt gyűlve a fonócéh, vagyis az este épp Misóéknál pödörték a guzsalyról a fonalat az asszonyok, mikor az ördög megérkezett a zsák arannyal. Mert erősen ki volt a hitvány ördög fáradva, akkorát szuszogott, lehelt, miközben a zsákot letette, hogy nagy leheletével az asszonyokat, mint a pihetollat, mind felröppentette a levegőbe, hogy mind a padlás felé lebegtek. Megijedt az ördög! Fel sem tudta fogni, hogy mit is akarnak ezek most ott a feje fölött, mert hisz esze ágába se jutott, hogy az ő ziháló, nagy lélegzete emelte őket guzsalyostól a levegőbe. Kérdezte Misótól nagy megrökönyödve, mit akarhatnak, mit készítenek ellene ezek most, hogy így forognak, táncolnak a levegőben. Mert mindegyik asszony kezében ott volt a hegyes guzsaly. - Hát nem látod, rusnya ördöge - mondja Misó -, hogy azokkal a hegyes lándzsákkal téged kerülgetnek, hogy nyársra húzzanak? Megijedt az ördög. Átlépett a zsákon, s úgy elfutott, hogy még tán most is fut, ha végleg el nem tikkadott. Misó meg azután már boldogul élt a zsák aranyból, vagy tán még ma is él, ha eddig meg nem halt. ## Az állatok nyelvén tudó juhász Ahogy mentem, mendegéltem, elmentem Pelegre, ott láttam jászolhoz kötözve a sok mesét, abból választottam ezt a legszebbiket. Hol volt, hol nem volt, még az Óperencián is túlnan volt, az üveghegyen innen volt, kidőlt, bedőlt kemencének egy csepp oldala se volt, teli volt kaláccsal, egy se volt benne. Hát hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy juhász. Ahogy a juhait őrzötte az erdőben, meglátott messziről egy tüzet. Abban egy rettentő nagy kígyó sírt: - Segítsél ki, te szegényember, jótét helyett jót várj; mert az én édesapám a kígyók királya, és megjutalmazza a te hűségedet. Hát kapta a juhász, levágott egy karót, s azzal kivette a kígyót a tűzből. A kígyó elmászott egy darabon. Felemeltek ott ketten egy nagy követ. A kő alatt lyuk volt, azon lementek a föld alá, a kígyók királyához. Kérdezte a kígyók királya: - Mit kívánsz, te szegényember, amiért a fiam életét megmentetted a haláltól? Azt mondta a szegényember, csak azt kívánja, hogy az állatok nyelvét értse. A kígyók királya megadta, de egy feltétel alatt: hogy azt senkinek se merje elmondani, mert akkor azonnal meghal. Azzal visszajött az ember a földre. Ahogy hazafelé utazott, meglátott egy odvas fát. Ült azon két szarka. Azt mondta egyik a másiknak: - Hej, ha tudnák az emberek, hogy mennyi pénz van ebben az odvas fában, milyen boldogok lennének belőle! A juhász meghallotta, megjegyezte a fát. Elment haza. Később eljött szekérrel a pénzért, hazavitte. Nagygazda lett belőle. Elvette a számadó lányát. Az asszony mindig kérdezgette, hogy honnan van nekik ennyi pénzük. A juhász azt mondta: - Ne kérdezd; az isten adta. Odahaza, a szobában, a kemencenyakon ült két macska. Azt mondja az öreg macska a kis macskának, hogy mivel ő kisebb, s könnyen befér a kamrába, lopjon neki szalonnát. Erre a juhász elnevette magát. Kérdezte a felesége, hogy mit nevet. Elmondta, hogy az öreg macska mit mondott a kis macskának. Kérdezte a felesége, hogy honnan érti azt a beszédet. - Ha te tudnád! De nem szabad megmondanom, mert akkor meghalok. - Mindegy, csak mondjad meg! - mondta a felesége. - Nem lehet! - kötötte magát a juhász. De egyszer vásárra készültek. Az asszony ült a kanca lóra, az ember pedig a csődörre. Az asszony elmaradt egy kicsit. A csődör ekkor rányerített a kancára, hogy miért nem jön hamarább. Ez meg azt mondta: - Könnyű neked, te csak azt a sovány embert viszed, én meg ezt a kövér asszonyt itt e! A juhász ezt mind értette; megint elnevette magát. A felesége most is kérdezte, hogy mit nevet. Hát elmondotta, hogy mit mondott a csődör a kancának. Az asszony rákezdte, hogy mondja meg neki, honnan tudja ő megérteni az állatok nyelvét. De a juhász azt mondta, nem szabad mert mindjárt meghal, ha megmondja. Hazamentek. Odahaza a farkasok elmentek bárányt kérni a kutyáktól. A kutyák azt mondták, hogy nem lehet, azután mégis négyet odaígértek. De az öreg Bodri kutya azt mondta: - Gyalázatosak, hogy meritek a gazdánk juhait odaadni? A gazda ezt mind értette, a kutyákat szétkergette, csupán a Bodrinak adott egy nagy karéj kenyeret. Hát az asszony ismét kérdezte, honnan tudja ő megérteni az állatok nyelvét. A juhász azt mondta, ő meghal, ha megmondja. Az asszony erre azt mondotta, hogy mindegy, ha meghal is, csak mondja meg. Erre a juhász koporsót csináltatott, és belefeküdt. Még annyit mondott, hogy hadd adjon utoljára a Bodrinak egy darab kenyeret. De a Bodrinak nem kellett, mert nagyon szomorú volt, sajnálta a gazdáját. Hanem ekkor bement egy hetyke kakas, és nagy kényesen ette a kenyér darabot. Azt mondta a Bodri neki: - Ó, te átkozott, gonosz állat, hogy esik jól a kenyér olyan kényelmesen, mikor a drága jó gazdánk most haldoklik? De a kakas azt mondta: - Te bolond! Te is olyan bolond vagy, mint a gazdád; nem tud egy asszonynak parancsolni. Ládd, énnekem húsz feleségem van, mégis tudok mindegyiknek parancsolni. Erre a juhász felugrott, jól megverte a feleségét, hogy többet nem kérdezte, honnan tudja az állatok nyelvét. ## Fábólfaragott Péter Volt egyszer egy szegény parasztember és a felesége. Éltek, éldegéltek kedv nélkül, mert gyermekük nem volt. Egyszer azt mondja az ember a feleségének: - No, asszony, gondoltam én egyet! - Mit, apjuk? - Elmegyek az erdőbe, és faragok fából egy gyermeket. Nagyot kacagott ezen az asszony. De úgy történt. Estére, mire a vacsora készen lett, az ember egy kifaragott gyermekkel érkezett haza. Az ajtó sarkába állította. Leültek az asztal mellé vacsorázni. Ahogy vacsoráztak, maradt egy kis étel. Még azt mondja az asszony: - No, éppen a fiunk részére maradt. Akkor lefeküdtek. Egyszer éjfél felé megszólal a fagyermek: - Édesanyám, alusznak-e? Megörült az asszony, felelt azonnal: - Nem alszunk, édes gyermekem. - No, ha nem alusznak, keljenek fel, és adja ide a vacsorámat! Hát a fából faragott gyermek megelevenedett. Addig gyönyörködtek benne; addig beszélgettek vele, hogy szépen meg is virradott. Mikor háromnapos lett a gyermek, azt kérte, engedjék ki az utcára, hadd keressen magának játszótársat. Kiment a kicsi fiú a kapu elé. Hát éppen egy vele egykorú gyerek várta őt. Kérdi Fábólfaragott Péter: - Te kis pajtás, lakik-e ebben a városban kardmester? - Hogyne laknék, éppen ott van, nem messze! Bemegy Péter az apjához, s azt mondja: - Legyen szíves, adjon nekem nyolc krajcárt! - Ó, édes gyermekem, adok én neked többet, mit érsz azzal a csekélységgel? - Nekem csak nyolc krajcár kell! - mondja Fábólfaragott Péter. Azzal kifutott, s elment a pajtásával a kardmesterhez. Ott azt mondja: - Kardmester úr, adja nekem nyolc krajcárért azt a kardot, amelyet legelőször készített. - Ó, kedves öcsém - mondja a kardmester -, megette már azt a rozsda. Van itt réz-, arany- és gyémántkardom. Amelyik tetszik, azt veheted! Nem kérek tőled azért egy krajcárt sem. - Nem gyermek kezébe való az - feleli Péter -, keresse ki csak a kardot, amelyen legelőbb tanult. Az kell nekem. Elment a kardmester, s addig hányta a kardokat, amíg meg nem találta azt a rozsdás kardot, amelyet legelőbb készített. Újból kutatni kezd és megtalálja azt a tokot is, amelyikbe a kard illik. Péter vette a kardot, fölkötötte. Úgy illett rá, mintha onnan nőtt volna ki, derékból. Azt mondja: - No, itt van nyolc krajcár, mert az első munkát is meg kell fizetni. Aztán nagy örömmel elment haza. Éppen másnap következett a vásár abban a városban. Azt mondja Péter az édesapjának: - Édesapám, menjünk ki a vásárba, hadd lássam, milyen gyülekezet van ott. - Éppen azt is akartam mondani, édes fiam - mondja az apja -, menjünk, és vegyünk két ökröt. Járnak a piacon az ökrök között. Hallják ám egyszer, hogy van két ökör, aranylánccal összekötve. Amelyik vitéz kettévágja a láncot azé lesz a két ökör. Azt mondja Fábólfaragott Péter az édesapjának: - Menjünk, apám, arrafelé! Hadd lássam, milyen az a két ökör! Hát látják, hogy milyen szép két aranyökör. De már annyi a csorba kard körülöttük, hogy a szügyüket éri a sok kardvég. - Ha megengednék, én is hozzávágnék - mondja Péter. Elcsodálkoznak a népek, hogy mit akar ez a kisfiú. De meg kell engedni. Ekkor Péter hozzávágott, s úgy elvágta az aranyláncot, hogy annak csengése-pengése tizenkét országon is keresztülhallott. A két ökör meg felcsapta a farkát, futott, s egyenest hozzájuk az istállóba. Azt mondja ekkor az ökrök gazdája: - No, te Fábólfaragott Péter, menj haza, s adj nekik enni. De tudd meg, hogy ezeket hiába kínálod akármiféle takarmánnyal, mert ezek csak parazsat esznek! Hazament Péter, s meggyújtott tizenkét öl fát. Mielőtt az elégett volna, vette az itatóvedret, és hányta a parazsat belé. Azt a két ökör mind egy szemig megette. Igen ám, de akkor a két ökör felhányta a farát, és egyik ment napnyugatnak, a másik napkeletnek. Azt mondja Fábólfaragott Péter erre: - No, édesapám, jöjjön velem! Mutatok én magának egyet! Kimentek a kapu elé. Péter a kapu sarkába két helyre beleütötte az ujját. Egyik lyukból tiszta piros bor folyt, a másikból meg tiszta pálinka. - No, édesapám, ide tegyen asztalokat, üvegeket. Itt ihatik mindenki, amennyi kell néki. De most, édesapám, látja ezt a szántótaligát? - Látom, kedves fiam. - Hát ezt a malomkövet látja-e? - Látom, kedves fiam. - No, mikor ez a szántótaliga az ajtó elé áll magától, és a malomkő felmegyen a szántótaligára, a bor pedig vízzé változik, a pálinka meg piros vérré, akkor tudja meg, hogy én meghaltam. Akkor, ha fel akar keresni, üljön fel a szántótaligára, mert az éppen oda viszi, ahol én vagyok. Most, kedves édesapám, nekem el kell mennem világot látni, szerencsét próbálni. Elindult Fábólfaragott Péter. Hét országon, hét világon keresztülment. Elérkezett egy királyi városba. Beköszönt a királyhoz: - Adjon isten jó napot, felséges királyom. - Hozott isten, öcsém. Mi járásban vagy? - Elindultam szolgálni, szerencsét próbálni. - Az asztalosinasom éppen most halt meg! - mondja a király. - Mi kérsz egy esztendőre? - Nem kérek én semmit, csak ételt-italt. Ott maradt Péter, végezte az asztalosinasi dolgot. Olyan ügyesen és kellemesen járt, hogy az öreg király nagyon megkedvelte. A királynak volt egy lánya, az is annyira megszerette Pétert, hogy már meg akart halni, ha nem adják hozzá feleségül. - No - azt mondja a király -, inkább megengedem, hogy hozzámenj. Azonnal nagy lakodalmat hirdettek. Jöttek mindenfelől grófok, bárók hercegek, papok, hóhérok. Pap eskette, hóhér seprűzte őket. Aztán úgy éltek a királyi udvarban, mint férj és feleség. Egyszer jön a királyhoz egy olyan írás, hogy fűt-fát állítson glédába s itt és itt jelenjen meg a háborúban. Mikor ezt a király meghallotta nagyon sírt. Kérdi Fábólfaragott Péter: - No, felséges király, hát te miért sírsz? - Hát hogyne sírnék, édes fiam - mondja a király -, mikor egy olyan írás érkezett, hogy fűt-fát állítsak glédába, és itt és itt jelenjek meg háborúban. - Felséges királyom, sose sírj. Elmegyek én oda magam is. - Ó, kedves fiam, mit érsz te ott egyedül? Csak mint a szúnyog bivaly mellett! De Péter csak elment egyedül. Csatázni kezdett. Annyira harcolt a kardjával, hogy már-már mindenkit legyőzött. De akkor véletlenül meg botlott. Erre aztán őt győzték le. Rögtön földbe is tették. Másnap reggel a szántótaliga otthon elment az ajtó elé, a malomkő felment a szántótaligára magától, a bor vízzé változott, a pálinka meg piros vérré. Látta ezt Péter apja, felült a szántótaligára, és elment oda, ahol Pétert legyőzték. Kereste, hasztalan. De látja ám a két ökröt jönni. Nap keletről az egyik, napnyugatról a másik aranyökör úgy jön, hogy ég-föld majd összeszakad. A két aranyökör hányni kezdte a szarvával a földet mindaddig, amíg Pétert ki nem vették. De hát a nyaka le volt vágva, és semmi élet nem volt benne. Azt kérdezi egyik ökör a másiktól: - Te mit tudsz? - Én tudok annyit, hogy össze tudom ragasztani. Hát te mit tudsz? - kérdi a másiktól. - Én lelket tudok ereszteni belé. Ekkor az egyik összeragasztotta, a másik lelket fútt belé. Fölkelt Fábólfaragott Péter: - Jaj, de jót aludtam! - Aludtál volna bizony örökre, ha mi nem lettünk volna - mondják az ökrök. Akkor megindult Péter, és hazamentek. Ahogy hazaértek, a király újra összehívta a grófokat, hercegeket, válogatott cigánylegényeket, és felavatták Pétert királynak. Még mai napig is folytatja a királyságot, ha véletlenül meg nem halt. ## A diákot erővel királlyá teszik Útra ment egyszer egy diák. Amint a városból a mezőre ért, talált valami kipattogzott borsószemeket. Gondolta, hogy hasznukat veheti, mert ő szegény legény; hiszen az apja is azt tanácsolta volt neki, hogy ami többet ér a bolhánál, azt, ha találja, vegye fel. Felszedte hát a borsót, s a zsebébe rakta. Utjában elestéledett egy királyi városban. Bejelentette magát a királynál, s útiköltséget kért, s éjjelre szállást. A diák jóforma legény volt, talpraesetten beszélt, s ügyesen viselkedett. A királynénak ez figyelmére esett, s minthogy eladó lánya volt, úgy vélekedett, hogy hátha királyfiú ez a legény, s lánynézőbe jött, s csak azért öltözött diáknak, hogy ne ismerjék meg! Ezt a gondolatját megmondta az urának, s a király is helyesnek vélte. Ketten megegyeztek, hogy kitudják, igazán királyfiú-e. Megmarasztalták vagy két napra. Első éjszakára nemigen pompás ágyat vetettek neki, azért, hogyha avval megelégszik, úgy csak diák; de ha nem, akkor királyfiú. Megvetették az ágyat egy oldalházban. A király egy bizalmas emberét a szoba ablakához állította, hogy lesse meg a diákot, mit csinál. Megmutatták a diáknak az ágyat, s ő vetkezni kezdett ott egyedül. De amint vetkeznék, a borsó a zsebéből mind az ágyba hullt alája; kezdi keresgélni s egyenként összeszedegeti. Hajnal lett, míg össze tudta szedni. A vigyázó nem látta, mivel dolgozik a diák, de látta, hogy nem aluszik hanem mind csak az ágyat igazgatja, s csak hajnalra aludt egy cseppecskét Azt jelentette hát a királynak, hogy a szállóvendég nem aludt, csak az ágyánál bajlódott. Úgy látszik, nem afféle ágyhoz van szokva! Felkelt a diák. Reggeli alatt a király megkérdezte, hogy aludt. A diák azt mondta: - Egy kicsit nyughatatlanul, de magam vagyok az oka! Ebből azt gondolták, hogy megbánta, miért nem adta ki magát, mert akkor nekivaló jó ágyat vetettek volna. Hitték hát, hogy királyfiú, s ahhoz képest bántak vele. Más este ismét oda vetettek ágyat, de most már királyi módra. A diák, hogy a múlt éjjel nem pihent volt, mihelyt a fejét letette, úgy elaludt, mint a tej. Virradatig meg sem moccant. Most a borsóval nem kellett, hogy baja legyen, mert azt a kis ruhája szegébe kötötte, mikor az ágyból összekeresgélte. A vigyázó most azt jelentette reggel, hogy a szállóvendég végig jól aludt. Most már szentül hitték, hogy a diák csak diákképet vett, de igazán királyfiú. Ráfogták, hogy királyfiú, s királyfiúnak szólítgatták. Húzódozhatott! A király lánya sokat járt utána a diáknak. Hogyne: ilyen szép királyfi! Nem nagy dologba került, hogy magát véle megszerettesse. A diák most már nem ellenkezett. Összekeltek. Álló esztendeje volt, hogy együtt éltek. Akkor felrakták szekérre őket, s útnak eresztették, hogy a diákkirály is mutassa meg feleségének a maga országát! Puff neki! A diák csak most ijedt meg, hogy kurucosan talál járni. Szepegett előbb, szepegett, de csak elszánta magát, hogy legyen úgy, ahogy jó. Azt gondolta magában: "Elindulok velük, s ha nem lesz egyéb, elszököm tőlük, s visszamegyek a kollégiumba." Hisz a diákköntöst sohasem hagyta el addig sem magától. Elindultak, s addig mentek, míg egy nagy erdőbe nem értek. Ott egy helyt a diák félremegy, s egy mély árokban vetkőzni kezd, hogy a diákgúnyába öltözzék, s ha kell, elszökjék. Éppen ott hevert egy hétfejű sárkány. - Ki vagy? Mit keresel itt? Mit akarsz? - kérdezte tőle a sárkány. A diák elbeszélte a sárkánynak az egész dolgát, s azt is, hogy előbb-utóbb biz' szökni akar. A sárkány azt mondta rá: - Nem szükséges elszökni. Kár volna! Csak folytasd az utadat. Amint az erdőből kiérsz, meglátsz egy lúdlábon forduló rézvárat. Menj be abba, s lakjál ott békében feleségestől, kutyástól, macskástól addig, míg a vár mozogni s forogni nem kezd. De akkor aztán kotródj, mert akkor én megyek oda haza, s ha benne kaplak, vége az életednek! Visszament hát a diák az útitársasághoz. Tovább utaztak, míg az erdőből kiérve, a várat meg nem látták. Oda mind bementek s megtelepedtek, mint az övékbe. Jól találták magukat két esztendőn keresztül, s már maga a diák is csak hinni kezdte, hogy ő mégiscsak király. De hát egyszer a vár mozogni, forogni kezd nagy gyorsan. Megbúsul a diák, s kimegyen a vár élire, ott sétál nagy szomorúan alá s fel. Talál ott egy vén banyót, azt kérdezi tőle: - Mi bajod van, felséges király? - Hm, az a baj, anyó - mondja a diák -, hogy nem vagyok király, de mégis annak kell lennem. Aztán elbeszélte az egész dolgát mostanig. - Az még nem baj, fiam! - mondja a banyó. - Köszönd, hogy nem titkoltad el előlem a dolgodat! Én a kurucos királyné vagyok, a hétfejű sárkány legfélelmetesebb ellensége. Azért azt tanácsolom: süttess igen hirtelen egy cipót egymás után hét sütéssel. Ezt a cipót tétesd ki a várkapuba, mikor a hétfejű sárkány megérkezik. Tétesd csak ki a várkapuba, s az a cipó majd úgy megfelel a sárkánynak, hogy az téged sohasem fog háborgatni, s a vár mindenestől neked marad. A diák a cipót elkészíttette, s már éjfél után egy órakor a cipót kitették a várkapuba. Hajnalban, mikor a nap felkelt, jön a hétfejű sárkány a várkapuhoz, de a cipó mindjárt megszó­lította: - Hé, itt én vagyok az őrző, ide az én engedelmem nélkül nem mégy be! Ha be akarsz menni, előbb ki kell állanod azt, amit én kiállottam! - Nekem ide csak be kell mennem! - mondja a sárkány. - Micsoda próbákat állottál ki hát? A cipó elbeszélte, hogy őt, mikor mag volt, felásott földbe takarták, ott elrothadt, kikölt, felnőtt, sok hideget, meleget, esőt, havat kiállott, mégis termett. Aztán levágták, összekötöz­ték, megcsépelték, összemorzsolták, meggyúrták. Azután hétszer egymás után, mindannyiszor minden társainál előbb, a tüzes kemencébe bevetették. - Ha ezt mind így kiállod, akkor hiszen beeresztelek, de máskülönben ide nem! A sárkány tudta, hogy ő mindazt ki nem állhatja, úgy nekiharagudott hát, hogy mérgében kihasadt, és így elpusztult. A diák pedig aznaptól fogva ura lett annak a várnak; ipa s napa halála után két országnak lett királya. S ha meg nem halt, ma is uralkodik. Ha tudnám, hogy ilyen szerencsésen járok, mint az a diák, én is a mai szentséges nap beállanék diáknak. ## Virág Péter Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy gazda. Volt három fia, három lánya. Gyönyörűen kiiskoláztatta mind a hatot. De egyszer csak meghalt az ember; a felesége eltemette. Árván maradt a hat gyermek. Azt mondja az asszony: - Kedves gyermekeim, megyek, szolgát fogadok. Azt mondja a legidősebb fiú: - Édesanyám, ne menjen el! Azt, amit a cselédnek adnánk, fordítsuk egyébre. Majd szántok-vetek én, gazdálkodok, de nekem minden délre hozzanak ebédet. - Kedves fiam, főzök minden délre neked ebédet, és kiviszi a legidősebb lány. Azt mondja a legidősebb lány: - Én viszek majd, kedves bátyám, ebédet. Csak azt kérem, ha kimégy az ekével a kapun, rögtön akaszd földbe az ekét, hasíts egy barázdát, hogy tudjam, hová mentél. A fiú kihasította a barázdát. De arra ment a hatfejű sárkány, és bekaparta. Más barázdát hasított, egészen a maga kastélyáig. Így a lány oda vitte az ebédet, a sárkánynak. A sárkány ölbe kapta a lányt, bevitte a kastélyába. Ő ette meg az ebédet. A fiú hazament a szántásból, mérgesen, mert hogy nem kapott ebédet. Most a középső lány vállalta, hogy másnap ő visz ebédet. A fiú befogott az ekébe. Kihasította megint a barázdát a föld végéig. De jött a tizenkétfejű sárkány, bekaparta, és másikat hasított, egészen a kastélyáig. Ez a lány is a sárkányhoz tévedt. Megint a sárkány ette meg az ebédet. A lány meg ottmaradt gazdasszonynak. Hazament a fiú nagy mérgesen, merthogy nem vittek neki ebédet. - Édesanyám, hát így hoznak nekem ebédet? - Már két lánnyal küldtem, odaveszett mind a kettő. A föld nyelte el, vagy mi! - Kedves bátyám, én viszek holnap ebédet! - mondta a legkisebb lány. A fiú kihasította a barázdát harmadszor is. De ezt meg a huszonnégyfejű sárkány kaparta be, s másikat hasított a kastélyához. Így odavitte ez a lány is az ebédet. - Kedves gyermekem, te leszel az én feleségem - mondta neki rögtön a sárkány. - Én leszek az urad. Amit én mondok neked, azt kell megfogadnod. A fiú abbahagyta a szántást, és elment megkeresni a három lányt. Elment a hatfejű sárkányhoz, ott találta a legidősebb testvérét. - Szedd össze magad, testvérem, gyere haza! - Jaj, menj innen, mindjárt itt lesz az uram. - Honnan tudod? - A hatmázsás buzogányt már hazahajította jeladásul! Jött is már a sárkány. Azt mondja: - Jó napot, kedves sógorom! Rakjál tüzet, főzzél ebédet, kedves feleségem. Megfőtt az ebéd, jóllaktak. A sárkány elment a pincébe a kancsóval, hozott egy kancsó bort. Megitták. - Na, most gyere, kedves sógorom, birkózni! Kimentek az udvarra, birkózni. Úgy belevágta a sárkány a sógorát a földbe, hogy minden csontja összetört. Eltemette, nyárfát ültetett rá, s az a fa többet nőtt éjjel, mint nappal. Elment a középső fiú a tizenkétfejű sárkány házába. Ott lelte a lánytestvérét. Mondja neki: - Kedves testvérem, jó napot! Mikor jön haza az urad? - Majd megtudjuk, amikor a tizenkétmázsás buzogányt hazahajítja. Hazahajította a buzogányt, haza is jött a sárkány. - Főzzél, kedves feleségem! Főzött is, jól is laktak. Elment a sárkány a pincébe, egy kancsó borért. Megitták a kancsó bort. - Na, most gyere, kedves sógorom, birkózni! Kimentek az udvarra, birkózni. A sárkány megfogta a sógorát. Úgy belevágta a földbe, hogy összetört minden része. Meghalt. Elindult a legfiatalabb fiú is, megkeresni a húgát. Elment a huszonnégyfejű sárkányhoz. Megtalálta a testvérét. - Jó napot, kedves testvérem! Az urad hol van? - Elment országolni. - Mikor jön haza? - Majd megtudod. Amikor elindul hazafelé, arra a nagy szegre, amelyik a kastély sarkán van, egy huszonnégymázsás buzogány fog rászállni. Hazahajította a sárkány a huszonnégymázsás buzogányt, s már jött ő maga is. - Főzzél, hékám! Jóllaktak. Lement a pincébe a sárkány, hozott egy kancsó bort. Megitták. - Gyere, sógor, az udvarra, birkózni! Úgy belevágta a sógorát a földbe a sárkány, hogy ottmaradt, meghalt. Fejfa helyett nyárfát ültetett a sírjára a sárkány. Most már odamaradt a három lány, odamaradt a három fiú. Nem volt gyerek. Az asszony vette a kis ponyvát meg a sarlót. Elment a ponyvával és a sarlóval a föld végébe, az árokba füvet szedni. Talált egy szép fehér virágot, leszakította. De véletlenül úgy, hogy nem maradt szára. Megszagolta a virágot, nagyon jó illatú volt. Sajnálta eldobni. Bevette a szájába. Addig tartotta a szájában, hogy véletlenül lenyelte. Hazament az asszony. Nemsokára született egy fia abból a virágból, amit lenyelt. Táltosfiú volt. Elkeresztelték Virág Péternek. Jó gondját viselte az anyja. Mikor egy hétig szoptatta Virág Pétert, akkor azt mondta a gyerek az édesanyjának: - Édesanyám, tegyen le, bontson ki, vegye le a pólyát! Kibontotta az anyja. Kiment Péter az udvarra játszani. A kertben volt egy nagy mezsgyefa, elkezdett avval birkózni. Meghajtotta a nagy fát. Bement a fiú az anyjához. - Édesanyám, pólyázzon be még, és viselje gondomat! Megint szopott egy hétig a fiú. Akkor megint mondja az anyjának: - Édesanyám, pólyázzon ki, megyek játszani az udvarra. Játszott az udvaron, lement a kertbe, meghajtotta a fát derékban. Visszaszaladt az anyjához: - Édesanyám, pólyázzon be! Aztán le se tegyen, se éjjel, se nappal. Még a kútra se menjen, egy veder vizet se hozzon. Addig tette csak le a fiút, míg felöltözött meg levetkőzött. Három hétig szopott Virág Péter. Akkor kibontotta az anyja a párnából, a pólyából. Lement Péter a kertbe, azt a nagy óriás fát a mezsgye tövinél meghajlította. Bement a fiú az anyjához: - Hozzon be most, édesanyám, egy nagy paraszttányért. Bevitte az anyja a tányért. - No, édesanyám, amennyi teje van, azt mind fejje bele ebbe a tányérba! Kifejte az anyja, a tányér színültig lett tejjel. - No, édesanyám, hozza be a gyúrótáblát, rá lisztet. Elkészítette az anyja a táblát a liszttel. - Abba a lisztbe töltse bele a tejet. Három pogácsát gyúrjon, de abba nem szabad vizet tenni. Süsse meg a három pogácsát. No, édesanyám, most a három lánynak keresse meg a selyemkendőit, a gyűrűit. Pakoljon be mindegyik selyemkendőbe egy pogácsát meg egy aranygyűrűt, és hajtsa össze szépen. Vette Virág Péter a három csomagot, elindult keresni a három lányt meg a három fiút. Megtalálta a legidősebb lányt a hatfejű sárkánynál. - Jó napot adjon az isten, drága egy testvérem! - Adjon az isten neked is! - Mikor jön haza az urad? - Te fiú, te gyermek, miért vagy te nekem testvérem? - Hát ha én mondom, akkor testvéred vagyok. Ne, itt ez a selyemkendő, bontsd ki! Kibontotta a legidősebb lány a selyemkendőt. - Kié ez a selyemkendő és ez a gyűrű? - Az enyém! - Törd kétfelé a pogácsát, és edd meg. Milyen ízű az a pogácsa? - Olyan, mint az édesanyám teje. - Elismered-e, hogy a testvéred vagyok? Mikor jön haza az urad? - Azt ne kérdezd. Eredj, amerre látsz, mert az téged megöl. Az a hatfejű sárkány! - Ne törődj vele, már ha itthon volna is, késő volna. Főzzél, rakjál tüzet! - Nem szabad, majd ha az uram hazajön. - Mikor jön haza az urad? - Majd megtudod. Hajítja haza a hatmázsás buzogányt! Kiment Virág Péter az udvarra. Hajította haza a sárkány a hatmázsás buzogányt. Virág Péter odaugrott, és megkapta a buzogányt. Nem engedte, hogy a földre essen. Visszahajította a buzogányt, még hat mérföldnyivel tovább, mint a sárkány volt. Nagyot mordult a sárkány: - Vajon ki garázdálkodik az én udvaromon? Nem tudom, nem az a kölyök Virág Péter-e? Na, csak érjek haza! Hazavitte a buzogányt, letette. - Jó napot, kedves egy sógorom. No, kedves feleségem, főzzél, tálalj! Jóllaktak. A sárkány elővette a pince kulcsát, lement a pincébe, hozott egy kancsó bort. A kancsó éppen két pohárral volt. Kiöntötte, Virág Péter nem itta. - Idd meg, sógor, a borodat, azért töltöttem. Feleli Virág Péter: - Kedves sógorom, nem iszom meg. Ha te eljössz énhozzám vendégségbe, akkor én levezetlek a pincébe, s annyit iszol, amennyi jólesik. Vette a sárkány a kulcsot, levezette Virág Pétert a pincéjébe. Volt ott hat hordó bor. Virág Péter fogta a hordókat, és egymás után megivott öt hordóval. A hatodikat nem engedte neki meginni a sárkány. - Eredj már, hagyjál nekem is egy hordóval, addig, míg új terem. És kilökdöste Virág Pétert a pincéből. Kimentek a kastély udvarára. Mondja Péternek a sárkány: - Gyere, sógor, birkózzunk egyet! Elkezdtek birkózni. Megfogta a sárkány Virág Pétert, belevágta a földbe, kötésig. Virág Péter kiugrott a földből. Megölelte a sárkányt, belevágta hónaljig a földbe. Ott aztán levágta mind a hat fejét. A testvére ki akart ugrani az ablakon. Megfenyegette Péter, hogy meg ne mozduljon. Innen megszabadult Virág Péter. Ment a tizenkétfejű sárkányhoz. Benyitott az ajtón, köszönt. Mondja neki a középső lány: - Mit keresel, te fiú? - Mit keresnék? Teérted jöttem, testvéred vagyok. - Dehogy, mi hatan vagyunk testvérek, és mind a hatan elkerültünk hazulról. Te nekem nem vagy testvérem. - Ha nem vállalsz testvérednek, itt ez a csomag, bontsd ki! Kibontotta a lány. - Kié ez a selyemkendő, kié ez az aranygyűrű? - Ez az enyém. - Törd kétfelé azt a pogácsát, edd meg! Milyen a pogácsa? - Olyan, mint az édesanyám teje volt. Elvállallak testvéremnek. - Az urad mikor jön haza? - Majd megtudod, mikor a tizenkétmázsás buzogányt hazahajítja. Kiment Virág Péter az udvarra. Várta a tizenkétmázsás buzogányt. Mikor a sárkány hazahajította, Virág Péter megkapta a buzogányt, és a sárkányon túl hajította, tizenkét mérfölddel. Ez a sárkány is elkezdett köpködni, mint a hörcsög: - Vajon ki legénykedik ott? Nem az a kölyök Virág Péter? Hazament a sárkány. Ettek is. Mikor jóllaktak, a sárkány lement a pincébe, és hozott egy kancsó bort. Megitta a sárkány a maga poharát, de Virág Péter nem ivott. - Miért nem iszod meg, sógor? - Nem iszom. - Miért? - Ha te eljössz hozzám vendégségbe, akkor én odavezetlek a hordókhoz. Avval lementek a pincébe. Tizenkét hordó bora volt a sárkánynak. Virág Péter megivott tizenegy hordó bort, a tizenkettediket nem engedte a sárkány. - Ne légy telhetetlen. Hagyd meg nekem ezt az egy hordó bort! Gyere, sógor, birkózzunk! Összedűlt Virág Péter a tizenkétfejű sárkánnyal. A sárkány megkapta Virág Pétert, és levágta hónaljáig. De Virág Péter ügyes volt, megkapta a sárkányt, és úgy lecsapta, hogy azzal ki is pusztította a sárkányt. A nyakára hágott. Avval elindult harmadik lánytestvéréért. - Jó napot, kedves egy drága testvérem! - Adjon isten neked is. Mit keresel itt, te fiú? - Testvéred vagyok. - Jaj, dehogyis vagy nekem testvérem, mi mind a hatan elkerültünk hazulról. - Ne, itt ez a kendő, bontsd ki! Kibontotta. - Kié ez a selyemkendő és ez az aranygyűrű? - Ez az enyém. - Itt van ez a pogácsa benne, törd kétfelé, és edd meg! Megette. - Milyen ízű az a pogácsa? - Olyan, mint az édesanyám teje. - Mikor jön haza az urad? - Majd megtudod. Amikor a vár megrendül. A falban van egy óriási szeg, arra fog ráesni a huszonnégymázsás buzogány. Már esett is. Péter visszahajította. Hazajött a sárkány nagy mérgesen. - Héj, vacsorát adj, asszony! Megvacsoráztak. A sárkány bevitt egy kancsó bort. A kancsó bor éppen két pohárral volt. Virág Péter nem itta meg a borát. - Miért nem iszod meg, kedves egy sógor? - Nem iszom. Ha te eljössz hozzám vendégségbe, én bevezetlek téged a pincébe, és annyit iszol, amennyi kell. Lementek a pincébe. Volt ott huszonnégy hordó bora a sárkánynak. Megivott Péter huszonhárom hordó bort. - Hagyjál meg egy hordóval nekem, amíg új terem. Gyere, kedves, drága egy sógorom, birkózzunk egyet! Akkor összedűltek az udvaron, birkóztak. Pétert levágta hónaljig a földbe, de Péter fiatal volt, és kiugrott. Megkapta a sárkányt, és bosszúságában bevágta a sárkányt a földbe, nyakig. Akkor kivette a bicskáját, és egy vágásra levágta a sárkánynak huszonhárom fejét. Egy megmaradt. - Állj meg, Virág Péter! Péter sógor! Ezt az egy fejemet hagyd meg, Péter! Ha meghagyod ezt az egy fejemet, írást adok róla, hogy úgy elmegyek ebből az országból, senki híremet sem hallja. - No, sógor, meghagyom ezt az egy fejedet. Ha a három fiútestvéremet lábra állítod, akkor meghagyom a huszonnegyedik fejedet, az életedet. Özönlött a sárkányból a vér, mint a patak. Megkente a vérrel a sárkány mind a három nyárfát, ahol a fiúk el voltak temetve. Mind a három fiú talpra állott, és így megmaradt a sárkánynak az élete az egy fejével. El is tűnt onnét, ma sem hallani hírét. Maga maradt Virág Péter. Összeszedte a hat testvérét, a három lányt és három fiút; mentek haza, nagy vígsággal, nagy örömmel. Az anyjuk odahaza az udvart tisztogatta, söpörgette. Mikor hazaértek, s az anyjuk meglátta, hogy ott van az ő hét gyermeke a kapuban, kinyitotta gyorsan a kaput, beeresztette őket. Bement a hét gyermek az udvarra. Az anyja felkapta Virág Pétert, és úgy csókolta, de a többit is. Aztán az anyjuk az egész falut becsődítette. - Itthon van a három fiam, három lányom, egyszóval a hat gyermekem! Meg ez a hetedik! Nagy lakomát tartott. Ettek-ittak, mulattak; ami csak kellett a világon, minden volt. Az édesanyjuk örömében nem tudott mit csinálni. Nagyon örült. Akkor Virág Péter megcsókolta a három fiút, a három lányt: - Kedves testvéreim! Elbúcsúzott Péter a három fiútól, a három lánytestvértől. De megfogta Péter az anyját is, megölelte, megcsókolta. - No, kedves édesanyám, engem most már vezessen oda vissza, ahonnan leszakított, az árokba. Elmentek oda, ahol az anyja leszakította. Megölelte, megcsókolta még egyszer az anyját: - Kedves édesanyám! Engem nem lát már többé! A föld már kétfelé volt nyílva. - Hát elmégy, kedves gyermekem? - El. A kezét a lábaszárára tette, és beleugrott a nagy mélységbe, az árokba. Hazament az anyjuk. A hat gyerek még mindig nagy vígságban volt! Ettek, ittak, mulattak. Faggyúval mécseltek, boldogan éltek, még máig is élnek, ha meg nem haltak. ## Ribike Volt egyszer egy király, s volt neki három fia. Volt arrafelé egy özvegyasszony is, annak meg volt egy lánya. Ribike volt a lány neve, mert az mással nem élt, mint csak ribizlivel. Egyszer megbetegedett a lány. Az anyja ugyanis már nem tudott több ribizlit venni neki. Szegény asszony, hogy megmentse a lányát, elment a klastromkertbe, mert ott látott ribizlit bőven. Beszökött a kertbe, és kihozott egy kosár ribizlit. Meglátta kijövet az apácafőnöknő, odament hozzá, s rászólt: - Mit csinálsz, te asszony? Azt felelte ijedten a szegény asszony: - Soha életemben nem loptam, most is csak a kénytelenség szorított rá! Mert nekem oly gyönyörű lányom van, hogy annak párja nem találkozik; de ha csak egy nap ribizlit nem eszik, meghal. Ma nem evett, ha holnap sem enne, belehalna. Megbocsátott az asszonynak a rendfőnöknő. De elment vele az asszony házába, mert nem akarta elhinni, hogy a szegény asszonynak olyan különös lánya van. Mikor meglátta, hogy valóban szép, így szólt az asszonyhoz: - No, te szegény asszony, add oda a lányodat énnekem, nálunk jóllakhat ribizlivel. Mit csináljon szegény asszony, ribizli csak a klastromban volt, odaadta a lányát. Ott élt a lány. Akkorában még szabad volt tárva-nyitva lenni az apácaklastrom ablakának. Ki-kinézett rajta a lány. Egyszer arra ment három királyfi, s egy lépést sem tudtak tovább tenni a lány szépsége láttán. A legöregebbik királyfi rögtön elkezdi, hogy ő nem nyugszik addig, amíg az a lány nem lesz az ő felesége. A középső királyfi is belevág, hogy ő sem nyugszik, míg az övé nem lesz. A legkisebb királyfi meg azt mondja: - Én nem engedem! Mert az enyém lesz! A három testvér csúnyán összekapott. Az utasok választották szét őket. A lármára a főnöknő is odamegy az ablakhoz: mi történik itt? Ribike meg azt mondja: - Énértem vesztek össze. Megijedt erre a főnöknő, hogy még ő kap pirongatást a királytól vagy a királynétól. Tüstént elhívta Ribikét az ablaktól, megbüntette, megpirongatta, és mikor az ellenkezett, mert hisz semmiről sem tehetett azt mondta neki: - Mit, nemcsak szép vagy, de jó is akarsz lenni? Hát idehallgass, Ribike, a te szépséged és jóságod változzék gyíkká, lakásod pedig ne itt nálam, hanem a világ végén legyen! Szegény Ribike azonnal gyíkká változott, és egy perc múlva a világ végére jutott. Telt az idő, a királyfiak anyja meghalt, az apjuk meg elöregedett. Szerette volna már letenni a királyságot, de nem tudta eldönteni, hogy melyik fiának adja, mert mind a három fiát egyformán szerette. Azt mondta hát nekik az öreg király: - Édes fiaim, hárman vagytok, és tudom, egyik sem derekabb, mint a másik. Hanem azért én adok nektek három próbát. Amelyikőtök meg tudja mind a hármat tenni, az kapja meg a királyságot. Bólintott mind a három fiú, hogy csak mondja meg apjuk a három kívánságot. Azt mondja a király: - Elég lesz, fiaim, először egy is! Akkor elmondta, hogy őneki oly csoda vásznat hozzanak, hogy hossza-szélessége száz rőf legyen, és mégis keresztülmenjen az ő karikagyűrűjén, ha összehajtja. Fogadták a királyfiak mind erősen, hogy megszerzik. Egyik a másikban bízott, gondolva, hogy azt az első próbát majd a nála öregebb csinálja meg. Fogtak magukkal mind a hárman sok pénzt, világgá indultak. A váron kívül rögtön három utat találtak: két út szép volt, azon ment el a két öregebbik. A harmadik út igen göcsörtös volt, azon ment el a legkisebb királyfi. A két öregebb hamarosan szép, nagy városba érkezett. A legkisebb ment, ment, elfáradt nagyon, de nem talált egy madarat sem. Azok, a két bátyja, már vásárolt sok szép vásznat, ő meg csak ment, ment egyre. Egyszer csak odaért a világ végére. Talált ott a világ végén a legkisebb királyfi egy kőhidat, oda leült, s búsult erősen, hogy mitévő legyen, mert hogy lám, nem tudja az első kívánságát se az apjának megtenni. Egyszer csak odament hozzá ott egy aranyos hátú kis gyíkocska. Azt mondja neki szép csendesen (mert akkorában még tudtak az állatok beszélni), hogy: - Királyfiú, mit búsul, mit szomorkodik? Megnézi a gyíkocskát a királyfi, s így válaszol: - Mit kérded te, aranyos hátú gyíkocska, úgysem tudsz te nekem tanácsot adni! Felel szépen a gyíkocska: - Mondja csak, hátha tudok! Akkor megmondta a királyfi, hogy az ő apjának - hárman vannak fiúk - az a kívánsága, hogy amelyik fia meg tudja három kívánságát tenni, az kapja meg a királyságot. Első kívánsága az, hogy olyan csoda vásznat hozzanak, hogy hossza-szélessége száz rőf legyen, és mégis keresztülmenjen az ő karikagyűrűjén. Hallgatja a beszédet a gyíkocska, aztán azt mondja: - Jól van, királyfi, csak ülj itt, egypár perc múlva talán már tudok is a bajodon segíteni! Azzal vissza lement a gyíkocska a kőhíd alá, a pókok közé. Jó barátja volt a pókoknak, azokat kérte segítségre. A pókok rögtön hozzáfogtak a fonáshoz, szövéshez. Tíz nap, tíz éjjel alatt megcsinálták a vásznat. A gyíkocska felvitte a királyfinak. Belefért az annak egyik zsebébe. A királyfi két bátyja már rég hazament, szekérszám vitték apjuk elé a vásznat: hosszú volt, széles volt mind, de a karikagyűrűjén nem tudta keresztülhúzni az apjuk. Ekkor jött a legkisebb királyfi. Előveszi a zsebéből, amit ő hozott. Próbálja a király, bólint annak: - Ez igen, keresztülmegy, de nem tudom, meglesz-e vagy se akkorának, amekkorának rendeltem! Hozatott mindjárt mérnököket, megmérték a vásznat, hát éppen se több, se kevesebb: száz rőf hosszú, száz rőf széles. Mondja erre örvendezve az öreg király: - Látjátok, fiaim, a legkisebbik már itt is megtette a magáét; de aki még a hátralevő két próbát meg tudja tenni, azé lesz a királyság. A következő kívánságom, hogy oly kiskutyát hozzatok nekem: egy arany dióhéjba beférjen, mégis, ha kiugrik, a sikongatása hetedhét országra szóljon. Elindul megint a három testvér. A két idősebb a jó úton megint a város felé, a legkisebb most is csak a göröngyös úton, a világ vége felé. Mikor a legkisebb királyfi újra odaért a világ végire, azt mondja ott nagy fennszóval: - Aranyos hátú gyíkocska, gyere elő a hívásomra! A gyíkocska előjött. - Mi kell? Mondja neki szomorúan a királyfi: - Most igazán azt hiszem, nem tudod az én parancsolatomat megtenni. Feleli a gyíkocska: - Mondd csak, hátha tudom! Akkor a királyfi elmondja az apja kívánságát. Hogy annak milyen kiskutya kell. Gondolkodik a gyíkocska, aztán így szól: - Csak légy itt, hátha tudok segíteni! Azzal a gyíkocska rögtön lement a föld alá, az icinpiciny törpe emberekhez. Könyörgött a törpe királynak, hogy legyen szíves, adjon neki egy olyan törpe kiskutyát. A törpe király az első miniszterjét adta oda: az volt olyan kutya. A gyíkocska beletette a kutyát egy dióhéjba, vitte föl. Mondta fenn a királyfinak: - Te, ezt a zsebedbe tedd, de ki ne nyisd az úton, hanem csak iparkodj! Iparkodott is haza a királyfi. A két bátyja már rég otthon volt. Azzal tértek meg, hogy olyan kiskutya nincs is a világon, kár az időt tölteni a keresésével. Mondja az öreg király, ahogy meglátja a legkisebb fiát: - No, fiam, te is üresen jöttél, mint a bátyáid? Előveszi a királyfi nagy vidáman az arany dióhéjat, kinyitja: kiugrik a kiskutya! Egyet sikoltott, de az a hang mindjárt hetedhét országig szállt. Az öreg királynak meg olyan jólesett az a sikoltás, mintha írósvajjal kenték volna meg a hátát. Akkor szépen azt mondta: - No, látjátok, fiaim, a legkisebbik ezt is meg tudta tenni. No, még azért amelyikőtök a legu­tolsó próbát megteszi, az lesz a király. A harmadik akaratom pedig az, hogy arra hagyom az országot, aki közületek a legszebb menyasszonyt szerzi meg magának. A két idősebb királyfi jót nevetett. Szentül azt hitték, hogy ezen most megfölözik a testvérjüket, mert hisz ők sokfelé jártak, sok szép lányt láttak, azok közül könnyű lesz a legszebbet kiválasztani. A kis királyfi meg mit látott? Senkit! Még a világ végén is csak egy gyíkocskát! El is szomorodott erősen a kis királyfi, mert hát az aranyos hátú gyíkocska a szép menyasszonyt nem tudja csak úgy a föld alól kivenni. De mégis elment hozzá, szomorúan leült a kőhídra. Jött a gyíkocska. Mondja neki a királyfi: - Most igazán elhiszem, hogy nem tudsz a bajomon segíteni! Feleli szép csendesen a gyíkocska: - Hátha tudok! Mondja erre a királyfi: - Most az a kívánsága az apámnak, hogy amelyőnk a legszebb menyasszonyt hozza, az lesz a király. Elpirult az aranyos hátú gyíkocska, s azt mondja: - Csak fogj meg engem, és vágj ehhez a kőhídhoz! Feleli megrökönyödve a kis királyfi: - Azt már csak nem teszem, hisz a legnagyobb hálaadással kell lennem irántad. De erősködik a gyíkocska: - Mondom, csak vágj engem oda a kőhídhoz! A királyfi váltig ellenkezett, de amikor látta, hogy a gyíkocska mennyire elszontyolodott, bekumta, vagyis jól behunyta a szemét, és úgy vágta a gyíkocskát oda a kőhídhoz. Hát erre mit lát? Egy gyönyörű szép fehérnépet a gyíkocska helyett. Azt mondja az a szép lány: - No, királyfi, rám ismersz-e? Feleli a királyfi, maga se tudva, hova álljon: - Egy kicsikét vélekszem, de nem tudom, hogy az-e. Mondja nevetve az a gyönyörű szép lány: - Én vagyok, aki kinézett a klastrom ablakán! Aki miatt te veszekedést tettél! Ribike! Ámul a királyfi, de Ribike csak mondja tovább: - No, most tied leszek halálos holtig! Nem is tudja a királyfi, hogyan karolja, úgy vitte haza. A bátyái már otthon voltak, vittek már menyasszonyt. Csak rá vártak, hogy a próba eldőljön. Mikor a kis királyfi hazaért, az öreg király a kertben éppen krumplit rakott, de olyat, hogy az mind aranyos almává vált. Mikor meglátta a legkisebbik fia menyasszonyát - hát azonnal határozott. Azt mondta a két idősebbnek: - Ne haragudjatok rá, ez érdemli a királyságot! Azok nem is haragudtak rá, mindenki csak jót kívánt neki: éljen boldogul! ## Az együgyű csizmadia mint csodadoktor Volt egyszer egy együgyű, szegény csizmadia. Szegény feje erősen habókás volt, de azért jó mesterember volt. Egyszer a felesége nagyon beteg lett, a feje fájt. Próbált a csizmadia ott a falun mindenféle ráolvasást, de a felesége csak nem gyógyult meg. Abban az időben vidéken még nemigen voltak doktorok. Az együgyű csizmadia csak hallomásból tudta, hogy van doktor is, valahol a fővárosban, mégpedig olyan doktor, aki mindent meg tud gyógyítani. Elment hát a fővárosba, elment ahhoz a doktorhoz, mégpedig ő egyedül, nem vitte a feleségét. Azt sem tudta, hogy az orvos megvizsgálja a beteget. A doktornál sokan voltak, a váróteremben kellett állni sokat. Mikor a csizmadiára került a sor, az a maga együgyűségében kucsmában akart bemenni a doktor elé, mert azt sem tudta, hogy levegye-e a kucsmáját. Az ajtóban álló ember csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy valaki kucsmában akar a doktor elé állni, ezért nagy hirtelen az együgyű csizmadia fejéhez kapott, de úgy, hogy véletlenül akkorát ütött a csizmadia fejére, hogy annak leperdült a kucsmája. Így jutott be az együgyű csizmadia az orvoshoz. Azt hitte, itt ez a szokás. Kérdi tőle a doktor: - Mi a baj? - Doktor úr, az a baj, hogy a feleségem nagyon beteg, gyógyítsa meg! Hogy egy recept? - A felesége a beteg? Akkor miért nem ő jött ide? - Mert beteg! Nehezen jár! - S maga jött el helyette? Miért? - Mert én jól tudok járni - mondta a csizmadia. - Adja csak ide nekem a receptét! A doktor azonban így nem akart receptet adni. Elküldte az együgyű csizmadiát. Az együgyű csizmadia közben jól körülnézett, hogy miért is doktor ez a doktor, és mi az az egész doktorság. Látta, hogy a doktor fogasán van egy magas, hegyes kalap. A szobában meg sok a könyv, sok papír van az asztalon. Egy embere meg az ajtóban áll, csupán azért, hogy aki bemegy, annak üssön egyet a fejére - így hitte, mert hát ő kapott egyet. Ezt mind jól megjegyezte magának. Kívülről is megmérte a doktor házát. A kapu mellett tábla, rajta a doktor neve, meg deák nyelven valami, amiről csak gondolni lehet, azt jelenti, hogy ez az orvos mindent meg tud gyógyítani. Ahogy így áll, jön ki a doktortól egy ember, kezében egy papír, a recept. Megkérdi az együgyű csizmadia az embert, mit fizetett érte. - Öt forintot. - Nem adná el kéz alatt? - Ezt nem lehet eladni - mondja az ember. - Akkor mutassa! Megmutatja az ember a cédulát, rajta csupa ákombákom. Fog egy darab papirost a csizmadia, rárajzolja, hogy "Recept", s rámásolja azt az ákombákomot, ahogy tudta. Aztán elment a patikába, kiváltani az orvosságot. A patikus nem tudta elolvasni az irkafirkát, de volt neki egy üveg ecetes vize; az olyan olvashatatlan receptekre abból szokott mérni. Mikor a csizmadia hazaért, adott a feleségének az orvosságból. Az meg is gyógyult attól már másnapra. - No - mondja a feleségének az együgyű csizmadia -, látod, használt az orvosság! Tudod, mi az ára egy ilyen receptnek? Öt forint! Nálunk úgysincsen doktor; én jól megnéztem, mi az a doktorság. Jó foglalkozás az, jobban ereszt, mint a csizmadiaság. Tudd meg, hogy én is doktor leszek! A felesége eszesebb volt valamivel az együgyű csizmadiánál, összeszidta az emberét nagy mérgesen. - Te lennél doktor?! Még írni se tudsz! El tudod gondolni, mennyit tanulhatnak azok a doktorok, amíg doktorok lesznek! Hajaj! De a csizmadia azt felelte, hogy az is csak mesterség, s mivel pedig ő jó mesterember, alaposan, jól megnézte, s így jól is tudja, mi az orvosi mesterség. S máris azon törte a fejét, mit csináljon, hogy elég pénze legyen az orvosi mesterség megkezdéséhez. Mert ha pénze lenne, a pénzzel a városban kibérelne egy házat, megvenné azt az orvosnál látott hegyes kalapot, venne receptnek való cédulákat, meg ceruzát, meg asztalt, könyvet, széket, mindent, ami kell. De hogyan szerezzen pénzt? Nekifogott, csinált egy pár csizmát. Összeszedte minden tudását, úgyhogy nagyon szép csizmát csinált. Betette a csizmát a tarisznyába, a tarisznyát a vállára vetette, s elindult egyenest a királyhoz. Gondolta, ha a csizmát fölkínálja a királynak, a király majd jól megfizeti az ajándékot. Mikor a palota elé, a kapuhoz ért, hát a kapus nem engedte be, hanem megkérdezte, hogy mit visz, mit akar a királynál. Az együgyű csizmadia megmondta, hogy ő ez meg ez a csizmadia, meg hogy csinált egy pár gyönyörű csizmát ajándékba a királynak. Jutalmat remél érte. - No - azt mondja a kapus -, beengedlek. De csak úgy, ha az ajándéknak a felét nekem adod. A csizmadia mit tehetett - a kapusnak ígérte a felét az ajándéknak. Mikor odaért a király ajtajához, ott meg egy másik ajtónálló tartotta fenn. Az se akarta beengedni! De amikor kitudta, hogy mit is akar azzal a csizmával, megszelídült, azt mondta: - Beengedlek, ha az ajándék felét nekem adod! Szegény együgyű csizmadia, mit tehetett, odaígérte a második felét is az ajándéknak. Erre bement az ajtós, bejelentette, hogy egy szegény csizmadia szeretne a királlyal beszélni. Aztán kinyitották előtte az ajtót, beléphetett. - Mit akarsz velem, te szegény ember? - kérdezte a király. Elővette a csizmadia a csizmát, s azt mondta: - Felséges uram! Egy pár csizmát hoztam magának ajándékba. Elvette a király a csizmákat, felpróbálta; mindjárt nagyon megszerette, olyan szép volt, úgy illett rá. Azt mondta: - Ez csizma! Megér ez nekem egy tál aranyat is. Mindjárt kimerítem. De a csizmadia azt mondja a királynak: - Felséges uram! Nem kell nekem a tál arany. Hanem méressen ki nekem inkább száz szál vesszőt a hátamra. Csodálkozott ezen a király. De hát a kívánság - kívánság! Küldött a vesszőkért meg a vesszőző padért. Amikor behozták a vesszőket meg a derest, azt mondotta a csizmadia, hogy hívják be a kapunállót is, mert az első ötven vessző annak jár. Jött a kapunálló. - Akarod a fele ajándékot? - kérdezte a csizmadia. - Már hogyne akarnám! - felelte a kapunálló. - Adjátok ki neki - mondta nevetve a király. A szolgák lekapták a kapunállót, kimérték neki becsületesen a száz vessző felét. Alig ért ez ki, hivatták be az ajtónállót. Így járt az ajtónálló is: az is vállalta, az is megkapta a részét. A királynak annyira megtetszett ez a nem is olyan együgyű csizmadia, hogy két tál aranyat adott neki. Azzal a csizmadia haza is indult. Otthon elment a legközelebbi városba, kibérelt egy házat, vett egy asztalt, egy hegyes kalapot, cédulákat, ceruzát, könyveket, széket. Odavitte a feleségét, kiíratta a házra, hogy itt olyan doktor lakik, aki mindent meg tud gyógyítani. Odafogadott az ajtajához egy jó erős embert, hogy aki majd bemegy hozzá, annak üssön a fejére. Úgy volt vele is, így akart csinálni ő is. Akadt is betege hamarosan! A csizmadia csak írta a receptekre az ákombákomot, ahogy arra az ő receptjére emlékezett. Mondta a betegeknek, hogy vigyék a patikába, csináltassák meg, s ahányan isznak belőle, mind megjavulnak. Mindenkivel fizettetett öt forintot. A városban volt egy patika, ott két fiatal legény árulta az orvosságot. Ezek nézték-nézték a csizmadia receptjét, persze nem tudták elolvasni. De szégyellték a doktornak visszaküldeni, inkább minden beteget megkérdeztek, hogy mije fáj, s úgy adtak orvosságot, amit ők gondoltak. Így jó szerencséje volt a doktornak. Az a híre támadt s terjedt aztán mind erősebben, hogy igazán mindentudó. Mentek a betegek; volt, aki meggyógyult, volt, aki nem gyógyult meg, mint általában a beteg. Egyszóval az együgyű csizmadiából mindentudó híresség lett. Volt a városban egy nagy úr, egy gróf, aki nagyon szerette a szép lovakat. Egyszer egy éjjel ellopták a tolvajok a legszebb két lovát. Keresték mindenfelé, de sehol sem találták meg. Akkor előhívatta a gróf a kocsisát, s azt mondta neki nagy mérgesen, hogy ha három nap alatt meg nem találja a lovakat, akkor törvény elé állítja s fejét véteti! Járt a szegény kocsis mindenfelé, egyik nap, másik nap kereste, de sehogy sem akadt a lovak nyomára. Harmadik nap már nem is ment ki a boldogtalan kocsis a mezőre keresni, hanem nagy búsan csak benn sétált a városban, alá-fel az utcán. Egyszer, amint ment, meglátta azt a feliratot, hogy itt olyan doktor lakik, aki mindent tud! Gondolja magában a szegény kocsis, nekem úgyis a fejemet veszik, megpróbálom, bemegyek ehhez is, talán ez tud valamit a lovakról. Amikor bement, állnia kellett a váróteremben egy fél óráig, mint már ilyen nagy helyen szokás. Az sem volt éppen semmi neki. Amikor pedig belépett az orvoshoz az ajtón, akkora ütést kapott, hogy majd elszédült tőle. - No, mi baj van? - kérdi a doktor. Látta, hogy milyen szomorú a szegény kocsis. Alig állt a lábán a sok járástól, virrasztástól. - A baj, az én nagy bajom az - mondja -, elvesztettem a lovakat! Holnap reggel elveszik a fejemet is. Talán maga tud valamit segíteni? - Én mindent tudok - mondja a csizmadia oda se figyelve -, adok is rögvest egy receptet. Menj vele a patikába, aztán idd meg az orvosságot. Ettől mindjárt elmúlik a te bajod; mert ettől minden baj elmúlik! Nem nagyon hitte a szegény kocsis, de csak megfizetett mindent, s elment a patikába. Ott a patikusok látták, hogy a kocsis alighogy áll a lábán a nagy álmosságtól. Azt persze nem tudták, hogy azért, mert már nagyon sokat járt s virrasztott. Hát adtak neki jó ébresztő port. Azt mindjárt be is vette a kocsis. De azért egy darabig azután is álmos volt nagyon. Félt, hogy még az a szégyen éri, hogy itt a városban dől le s alszik el. Ment hát a város szélére, mert tudta, hogy ott elhagyott pincék vannak. Éppen hogy elért az egyik pincéig, lefeküdt, aludni akart. De csak nem jött álom a szemére. Éjszaka lett. Egyszerre csak valahol az éjszakai nagy csendben nyerítést hall! Az ébresztő por úgy megélesítette a hallását, hogy rögtön megismerte, az ő lovai nyerítettek! Erre ő is nyerített egyet. A lovai is megismerték a hangját, visszanyerítettek neki. No, erre már kezdett múlni a kocsis baja. Kiáltott a lovainak: - Várjatok, lovaim, mindjárt kihozlak benneteket, csak még egy kis orvosságot veszek be. - Bevett még egy kis ébresztő port, ettől a szaglása is olyan éles lett, akár a kutyáé. Szag után megtalálta a lovakat. Aztán már hajtotta is őket vidáman, baj-bánat nélkül haza a gazdájához, nagy örömmel. A gróf is örvendezett. Kérdezte, hogy találta meg a lovakat. A kocsis mindent elmondott neki, hogy miképpen történt. Csodálkozott a gróf, hogy milyen nagy okos doktor van a városban. Még ajándékot is küldött a csizmadiának. Így telt-múlt az idő, a csizmadiának mindenben szerencséje volt. Amíg egyszer csak országos baj nem támadt! Udvari emberek jöttek hozzá, a csodadoktor csizmadiához. Elmondták neki, hogy a király udvarában történt baj, mégpedig nagy. A királylánynak elveszett a drága aranygyűrűje, éppen amikor menyasszonynak öltöztették. Vegye hát elő a mindentudó ember minden eszét és minden szerszámját, és jöjjön azonnal a király elé. A szegény csizmadia megijedt, nem akart menni, de hát menni kellett. A király palotája előtt muzsikával álltak elébe, virágot szórtak az útjába, úgy fogadták, mint híres-neves nagy embert. Kérdezte a király tőle: - Mindentudó vagy? Meg tudod-e találni a gyűrűt? Ha nem, készülj a halálra! Mit mondhatott a szegény csodadoktor? Azt mondta: - Meg én, felséges királyom - legalábbis megpróbálom! Adasson nekem külön szobát három napra, s mindenféle ételt-italt. Külön szakács szolgáljon ki! Pedig dehogy hitte, hogy megtalálhatja azt a gyűrűt. Már a szerencséjében sem bízott. Úgy számított magában, hogy ezen a három napon legalább jól él, hiszen úgyis karóba kerül a feje. Harmadnapra még a feleségét is elhozatta; ha már meg kell halnia, utoljára legyen együtt vele. Mikor megérkezett az asszony, leültek az asztalhoz, várták az utolsó vacsorát, és beszélgettek. Szegény csodadoktor már az emberek butaságában sem bízott. Az első szakács aközben bevitte az ételt. - No, látod, ez az első. De ebben sem bízhatunk - mondja a csodadoktor a feleségének. Úgy gondolta, hogy az az első a három szakács közül. De a szakács rögtön elkezdett ám reszketni. Alig talált ki a szobából. Mindjárt ment a másik két szakácshoz, elmondta nekik, hogy mit mondott a csodadoktor. A másik szakács már be sem akart menni a szobába! De hát muszáj volt neki. - No, nézd, feleségem, ez meg a második. Ebben sem bízhatunk - mondta a csodadoktor. A második szakács még a falnál is fehérebb lett. A harmadik, szakács már tudta, hogy végük van. De hát muszáj volt bevinni az ételt. Azt mondja a doktor: - No, látod, feleségem, ez a harmadik. Ebben sem bízhatunk. Erre a szakács rögtön térdre esett előtte, elővette a gyűrűt, s azt mondta: - Jaj, mindentudó csodadoktor úr, mentsen meg bennünket! Itt a gyűrű, mi loptuk el! Kegyelem szegény fejünknek! Mind a hárman adunk még egy-egy erszény aranyat is. Megörült erre a csodadoktor nagyon, s kegyelmet adott. Azt mondta a főszakácsnak, fogjon meg egy pulykát, a gyűrűt nyelesse le vele, de jól vigyázzon, el ne tévessze, melyik pulykával csinálta. Reggel muzsika szólott a doktor ajtajánál. De ekkorra már a hóhér is felkészült. Nem volt más választás, vagy a gyűrű - vagy a halál. De a csizmadia csodadoktor nagyon kevélyen állott a királyi ház népe elé. Ezt mondta: - Álljanak elébem mind a vendégek: asszony, ember, minden! Mikor mind ott voltak, így szólt: - Felséges uram, a gyűrűt keresem. De itt embernél nincs a gyűrű. Vezessék ide az állatokat! Odavittek elébe minden állatot, ami csak volt a király udvarában. Legutoljára vitték a pulykákat. De a főszakács mindig ott állt a doktor mellett. S megsúgta neki, hogy melyik pulykában van a gyűrű. - No, nézzétek - kiáltott a doktor. - Felséges uram, ez a pulyka a tolvaj. Fogjátok meg rögtön! Most már aztán hamar előkerült a gyűrű. Csodálkozott is mindenki a csodadoktor nagy tudásán. Hányták rá a virágot, mindent. A király meg egy hintót adott neki ajándékba. Hogy azon menjen haza. Örült a szegény csizmadia, hogy így elvihette az irháját. Azután mindjárt azon gondolkodott, kérdezte a feleségét is, hogyan szabaduljon meg a doktorságtól. A felesége okosabb volt nála, kitalálta: - Mikor hazaérünk, meggyújtjuk a házat, amiben lakunk. Mikor javában ég a ház, akkor te mindenki szeme láttára be akarsz majd ugrani a tűzbe, hogy jaj, odaég minden tudós könyved. De én majd nem engedem, így aztán megszabadulunk az átkos papíroktól, receptektől, az egész mesterségtől. Hazaértek, úgy is tettek. Utána aztán visszament az ember a csizmadia mesterséghez. S máig is csinálja a gyönyörűbbnél gyönyörűbb csizmákat.